Posted on Hozzászólás most!

Egy tolvaj naplójáról

Kezdő tolvajként az ember kénytelen megtűrni, hogy mások dirigáljanak neki – feltéve persze, hogy a csapat vezetője tapasztaltabb is. Darius viszont legfeljebb idősebb volt nálam valamivel, de a nemesi sejhaja aligha izzadt még betörés izgalmában. Ha nincs Red, ez a félbolond fiú, aki végignézte a szülei halálát, talán Darius sem hagyja el soha kényelmes életét. Most mégis itt vannak velem, és épp készülünk nekivágni az első bevetésünknek, pontban éjfélkor.
Ez nem csak egy egyszerű kaland lesz, ez egy új élet kezdete. Olyan, ahol végre megmutathatom a tehetségemet: mindig gyorsnak és csendesnek kell lennem, akár ékszerrablással bíznak meg, akár iratok átírásával. Ráadásul az eszemre is szükség lesz végig: az őrök csak az első akadály, de a megbízó maga is véthet végzetes hibát. Már rég feltűnt valami, amire még a Tolvaj Kódex sem tér ki: ha nincs tiltás, szabad a rablás. Ha csak nullákat kell hozzáírni valamihez, attól még elhozhatom az aranyozott tollat, amivel átírtam, a reneszánsz festményt a falról, vagy akár… vagy akár azt a bizonyos medaliont.

Tizenhat éves vagyok és férfi: hidd el, egyáltalán nem érdekelnek a női nyakláncok. És mégis, ez szinte vibrál, ahogy hozzáérek, és a lila ékkőbe vésett női alak olyan ismerős… Muszáj magammal hoznom, de félek megmutatni a többieknek. Ezen nem osztozom, nem és nem. Csak maradjon meg mindig az enyém. Az én titkos szerelmem.

*

Elhagyott. A vibrálás alábbhagyott, és akármit csinálok, nem tér vissza az ereje. Közben Dariusék intézik a következő megbízást, én pedig ülök és várok egy zsákba csomagolva, átérünk-e valahogy a megkettőzött őrségen. Sem a lovak, sem a gyerekek látványa nem boldogít, sőt rosszabbul érzem magam tőlük: hová lett a bűvereje?
Aztán a templomban ismét meglátom őt. A kehely, aminek az ellopásával megbíztak, érzem, hogy ott ragyog előttem. A benne ülő gyönyörű nőt, és azt a varázsosan vibráló vonzalmat, amit kivált, képtelen vagyok elfeledni. Nem akarom elmozdítani, félek, hogy ismét megtörténik a rettenet. Végül mégis rászánom magam, hogy teljesítsem a megbízást, de abban a pillanatban valaki felsikolt: GYILKOS!
Az események csak villanásként maradtak meg: a nép vasvillákkal kerget a kanyargó utcákon, én pedig hiába menekülök. A következő emlékem már az, ahogy a vallatók padján fekszem, felettem egy pallos libeg, pengéjével egyre közelebb hasítva a levegőt a csupasz bordáimhoz. Én pedig csak azon agyalok: miért kérdezi ez a bajszos figura mellettem, hogy miért öltem meg a herceget? És hová lett a medalion?

 

Zsebeld be saját példányod, kattints ide!

(forrás: Csősz Roland)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük