“A kolosszus angyal aznap
bánatosan tért vissza a mennyországba Mesteréhez miután
visszaküldte azt a temérdek sok rosszlelkű embert az alvilágba,
mert remélte lelke mélyén, hogy meg tudja őket menteni a
szenvedéstől, ami rájuk várt a sötétségben. Az angyal szomorúan
ült le Mestere lábához és kardjára tekintve az kérdezte tőle:
– Mondd, miért ilyen kegyetlen az ember társaival szemben?
Hiszen te mindent megadtál nékik, s mégis megvetnek téged.
– Forrt az angyalban a düh, melyet az emberi rosszcselekedet,
irigység, hazugság, kegyetlenségek miatt szívében érzett. Akkor
Mestere felállott trónjáról s odalépve a reményvesztett angyalhoz,
melengető kezét vállára tette, majd azt felelte néki:
– Tudod fiam, mikor megteremtettem e Világot, azt hittem,
hogy jót cselekszem azzal, hogy az állatok és növények mellé
megteremtem az embert. Gondoltam, békében, szeretetben,
boldogságban tudnak élni, ha egy nőt meg egy férfit alkotok,
kiknek gyerekeik lesznek, aztán elszaporodnak és beterítik a földet
kedvességgel. Azonban ezt te is jól tudod, hogy Lucifer becsapván
engemet, kijátszotta Éva gyönge kis lelkét, s miután bepiszkolta
azt, azóta az emberek rosszabbak, mint gondoltam volna.”

Beleolvasok