„Nem adtam harcomat,
Hiába a számtalan akadály,
Bár néha takartam arcomat,
Üres zsebek, vörös szemek
És végtelen magány.”

A verseskötet a szerző 2008-tól 2018-ig tartó életútját öleli fel.

A 2008-2010-ig terjedő ciklust a hit elvesztése, az önbecsülés felértékelődése, a transzcendens felé fordulás függőséget okozó szerek által jellemzik. A versek képi világában keveredik a fény és a sötétség, Menny és Pokol, s a lélek bugyrainak keserves jajj kiáltása.

A 2012-2018-ig terjedő időszak az egyensúly elvesztését, keresését, s végül megtalálását firtatja. A szerző ekkor már szakít az őt felőrlő mérgező életvitellel, saját poklából szabadulni kíván. A fordulópont isteni felismerés képében jelenik meg. Az eltévedt lélek újra otthonra lel, s az élet apró örömeiben keres vigaszt. Felhagy az őt béklyóba záró bűnös szokásokkal és megtalálja a kiutat a magányos szenvedésből. Rájön, hogy amit elvesztett, az talán soha nem volt az övé, felismeri, hogy a szüntelen birtoklási vágy és harag nem célravezető. Egykor elvesztett bizalmát újult erővel építi vissza az Élet szeretetével és az Elfogadás szükségességének felismerésével.
Mezőfi Roland nem titkolt célja, hogy verseivel reményt adjon a hasonló cipőben járóknak vagy épp, hogy saját szövevényes és sokszor keserű múltjának feltárásával elrettentse a rossz útra tévedni vágyókat.

Magó Andrea
2018, Budapest