Henry nagyon messziről indult, mire megértette az életében végbemenő történéseket és betöltötte küldetését.

Élete első, nehéz szakaszában kizárta szívéből a mások iránt érzett felelősség, szeretet minden csíráját. Oly mértékben elfojtotta érzéseit, hogy már-már azt sem tudta, mit is jelent a valódi, tiszta szeretet. Sötét űr tátongott lelkében, amin nem tudott áthatolni még egy pislákoló fény sem. Végül emberfeletti harcok, lemondások, fájdalmak közepette vált új emberré, találta meg önmagát. Sötétségben élő lelke lassan levedlette mindazt, ami sosem volt igazán, átadva a helyét valami egészen másnak:

a reménynek, hitnek, szeretetnek. Gyötrelmes útján megtanult elfogadni, elengedni, alázattal szemlélni a világot. Rátalált az önzetlen, feltétel nélküli szeretet útjára, amelyből jutott bőven mindenkinek. Elfogadta, megtanulta, megértette az élet örök körforgását, megbékélt az elmúlással. Szíve fölmelegedett, sugárzó lelke vezette őt.

Rádöbbent önnön halandóságára, önzésére, a siker utáni vágyának elemésztő tüzére. Arra, hogy csak rohant és rohant, vágyva az elismerést, az előrelépést, nem törődve senkivel, csupán önmagával.

A világ összes szépsége, meghittsége, akár a gyorsvonat, úgy száguldott el mellette, csakúgy, mint egészélete. Elhatározta, hogy ezen túl másként fog élni…