Fekete Dávid, a tizenkilenc éves ifjú, két év alatt írott versei halálról, szerelemről, boldogságról és melankóliáról, depresszióról, az országról, a világról, önmagáról. A kötet egyszerre tartalmaz kísérleti, és hagyományos formulákat. Az alkotó bátran keresi a költészet határait, kutatja az obszcenitás és a moralitás közti vékony vonalat. Töltsön egy pohár finom bort, dőljön hátra a székében, és engedje, hogy a szavak kiragadják belőle! “mert az nem író, aki nem ír – habár, inni tudok – ha más nem, sztereotípia még lehetek –”

Beleolvasok