Hartay Csaba térképet rajzol a belső évszakokhoz. Az emlékekhez. A versek beszélője az idő fogságában vergődik: egyik évszakból a másikba vetődik, a megnyugvás csupán pillanatokra jön el. Zaklatott és szép körforgás. Az ismétlődés idegensége. Mint ugyanabban a tájban találkozni másik önmagunkkal – a fiatalabbal, az idősebbel. Aki beszél, az identitását keresi, a folytonosságot: „Testem avar, ereim alkonyi égre meredő ágak.” Negyvenévesen hol visszanéz, hol előrenéz, menekül a megérkezés elől. A kötetben, akár a versvilágon túli valóságban, ismétlődnek és visszatérnek az évszakok. Repetitív zene ez.