Yumit elfogta a vágy, hogy áfonyát egyen. Még szerencse, hogy pont akkor érett. Mióta egyre gömbölyűbb lett a hasa, annál többet gondolt a gyümölcsre. Be is ment az erdőbe, hogy szedjen. Mindenki tudta a faluban, hogy a kiszáradt kúttól nem messze vannak a legszebb áfonya bokrok. A legérettebb szemeket keresgélve egyre mélyebben hatolt az erdőbe, de fapapucsa bele-beleakadt a gyökerekbe. Az egyik lépésnél annyira, hogy orra is bukott volna, ha valaki el nem kapja a karját. Visszanézett, és mikor meglátta a szalmahajú lányt, megrémült.
– Távozz innét, démon! – kiáltozta kétségbeesetten, de a lány arcán csak lágy mosoly ült.
– Nem vagyok én démon, ne félj tőlem! – nyugtatta szelíden.
Yumit meglepte, hogy az idegen milyen kedvesen szólt hozzá. A belőle áradó nyugalom átragadt rá. Elkezdtek beszélgetni, együtt szedték az áfonyát. Szimpátiájuk csakhamar barátsággá vált.

A szőke lány elfogadta a meghívást, és együtt elindultak Yumi faluja felé. Örült neki, hogy talált valakit, aki átlendítette kezdeti rémületén. Amint volt mellette egy védelemre szoruló, szívéből eltűnt a félelem.
Út közben égő érzés mart bokájába olyan erővel, hogy térdre rogyott, és rögtön odakapott. Mintha kígyó mart volt belé. Mikor felhajtotta nadrágja szárát, egy tetoválást talált fehér bőrén. Egy kaotikus, fekete vonalakból álló mintát, melyből jobban megnézve egy kút káváját vette ki. Pont olyat, amelyikbe beleesett…

Beleolvasok