Nem figyelünk. És senki nem figyel ránk.

Mikor fordult elő utoljára, hogy igazán figyeltél? Hogy úgy beszélgettél valakivel, hogy közben nem vetettél lopott pillantásokat a telefonodra, vagy nem vágtál a beszélgetőpartnered szavába, hogy a saját véleményed hangoztathasd? És rád mikor figyeltek utoljára?

A közösségi médián keresztül minden gondolatunkat megoszthatjuk, és gondosan kiszűrhetjük az ellenvéleményeket. Azt hisszük, hogy a világ kinyílik előttünk, pedig valójában hermetikusan lezárt véleménybuborékokban kommunikálunk.

Megértjük-e valóban a másikat, és egyáltalán képesek vagyunk-e a való világra koncentrálni, amikor a virtuális valóság minden erejével a figyelmünket követeli?

Kate Murphy szemléletesen, közérthetően és a humort sem mellőzve igen szórakoztatóan vezet be minket a figyelem pszichológiájába és szociológiájába. Az értő figyelem tanulható és fejleszthető, a kötet kulturális és tudományos magyarázatai, valamint a szerző gyakorlati tanácsai pedig segítenek, hogy ne pusztán elbeszéljünk egymás mellett, hanem valódi beszélgetéseket folytathassunk.

„Az életben nem is annyira a sorscsapásszerű, traumatikus eseményektől érezzük igazán magányosnak és elszigeteltnek magunkat, hanem… az elszalasztott lehetőségtől, hogy kapcsolódhassunk valakihez, de nem figyeltünk vagy nem figyeltek ránk.

»A szülő-gyermek kapcsolatban a varázslatot keressük, az érdeklődésnek, az egymásra hangolódásnak és a megértésnek azt a még oly rövidke pillanatát, amely megragad a szülő és a gyermek fejében, és figyelemre bírhatja őket egy-egy későbbi helyzetben is« – mondja Miriam Steele, a New York-i New Schoolban működő Center for Attachment Research (Kötődési Kutatóközpont) pszichológiaoktatója… Ezek a varázslatos pillanatok adják az élet értelmét, és ez konkrétan is látszik Uri Hasson egymásra hangolódott agyakról készített fMRI-felvételein. Ez az a mérhető pillanat, amikor a figyelemnek köszönhetően kapcsolódunk valakihez.”