Az emberi természet olyan, hogy mindennél jobban szereti azt, ami elveszett: annyira visszasóvárogjuk azt, amit elvesztettünk, hogy sokkal kevésbé becsüljük meg azt, amink megmaradt.” Seneca ezen gondolata nem véletlenül mart mélyen a lelkembe, és késztetett elgondolkodásra. Az a mély fájdalom, ami ez időben teljesen eluralkodott rajtam, érzékennyé tett minden olyan megnyilatkozásra, melyek azt igazolták, hogy más is reagált ily mélységben tragikus fordulatokra az életben, azaz valójában az érzelmek ilyen kétségbeejtő tombolása talán elfogadható is lehet.