Kant bár etikailag rigorózusan, ám lényegében optimista módon tekintett az egyes emberek és az emberiség fejlődésére. Alapgondolata ugyanis az, hogy „a teremtmények minden természeti adottságának az a rendeltetése, hogy egyszer tökéletesen és célszerűen kifejlődjék”. Az egyes ember természetesen nem tud kifejleszteni magában minden adottságot és képességet, amely általában az emberek számára adva van: ez csupán az emberi nem egésze számára lehetséges. Az emberiség a maga fejlődése során viszont el kell jusson egy „általánosan jogszerű polgári társadalom” eléréséhez. Ennek nyomán a társadalom belső szervezetét egy „tökéletesen igazságos polgári alkotmány” fogja szabályozni, az egyes államok közötti viszonyt pedig egyfajta „népszövetség”: a háborús pusztítás eszközeit ugyanis előbb-utóbb oly magas fokra fogják fejleszteni, hogy alkalmazásuk gyakorlatilag lehetetlenné válik. Kant – például Az örök békéről („Zum ewigen Frieden”, 1795) című művében – lehetségesnek tartja az ilyen utopisztikus állapotok felé való folyamatos előrehaladást. (elte.hu) Kant művét Babits Mihály műfordításában és tucatnyi jegyzetével kiegészítve adjuk közre.

Beleolvasok