Költészete mindezidáig teljesen ismeretlen volt. A világháború, az 1956 évi és utána következő események nagymértékben meghatározták versei sorsát. Verseit nem engedték kiadni, mint ő maga írja, „az iróasztal fiókjának írta verseit”. Nagy kár volt, mert visszatükrözték és visszaadják annak a kornak hangulatát és érzéseit, ami haláláig kisérte költeményeit. Munkái hagyatékából kerültek elő és az eddig előkerült anyagból egy mélyen és humánusan gondolkodó, minden iránt fogékony, ugyanakkor határozott saját véleménnyel bíró ember képe rajzolódik ki, aki gondolatait széleskörű verstani tudása segíteségével öntötte formába. Kedvenc formája az azóta mind kevésbé alkalmazott szonett volt , azonban meglátásai, rövid természet-leírásai és aforizma-számba menő „gondolatai és képei”, bármilyen formát is adott nekik, élvezetessé teszik a versek olvasását. (Tomschey Ottó)

His poetry was unknown so far. The second world war, the year 1956 and the subsequent events decisively affected the fate of his poems. He was not allowed to publish his verses, as he wrote himself „I wrote the poems for my case”. It was a pity because the poems reflected and characterized the feeling and mood of the epoch that escorted him to his death. His works were found in his remains and it is obvious from this material that he was a man of deep and humanic thoughts, full of sensitivity to everything and was of a hard own opinion about the world, who versified with the help of profound prosodic knowledge. His favourite form was the recently less favourized sonnet, nevertheless his sighs, short nature-descriptions and aphorism-like „thoughts and scenes” give pleasure to read the poems, written in any form. (Ottó Tomschey)