Ki ne szeretett volna egy élhető gyermekkort és egy valamennyire kiszámítható, ígéretes jövőt? Akárhogy is alakul végül, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy mi próbáljuk megteremteni gyermekeink számára az optimális feltételeket – több kevesebb sikerrel. Sokan azt reméljük, nekünk jobban megy majd! S bár magunkban hordozzuk gyermekként elszenvedett sebeinket, mégis gyakran elkövetjük ugyanazokat a hibákat, mint a szüleink. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy gyermekünk egy tőlünk független emberi lény, saját egyéniséggel, saját vágyakkal és egyedi képességekkel. Erőltetjük a mi elképzeléseinket, hajszoljuk a jó osztályzatokat és haragszunk, ha valami nem megy. Mindezt egy olyan korban, amely soha nem látott mennyiségben kínál lehetőséget a boldoguláshoz. Vagy éppen a végletekig kényeztetjük szemünk fényét, ebben látva a boldog jövőhöz vezető egyetlen utat. Lélekszakadva próbálunk megfelelni a digitális kor által generált „kihívásoknak”. Felőröl minket a másokkal való foly