A csillagok csöndje;/
mikor megszólal lelkünk/
belső hangján a végtelen.
//
CSILLAGOK CSÖNDJE
//
Bánatba burkol a barna este,/
Úgy sajdul fel a néma fájdalom./
Sóhaját leheli a szelekre,/
Kínja villámként tép az egekbe,/
Nyomában mennydörgés az irgalom.//

Behunyt szemekkel a fekete éj/
Könnyei hűs záporként peregnek./
Dobogó cseppeken zendül a mély,/
Mint a viharba fojtott szenvedély,/
Lüktet szüntelenül a szívemen.//

A lélek magányán magam vagyok,/
Árva bárka tomboló tengeren,/
Vitorla helyett tépett vásznakon./
Hitet ontanak rám a csillagok,/
S vízen sétálok könnyű lépteken./