Wladislaw, lengyel katonatisztként korán hadifogságba esett a második világháború pusztításának sodrában. A táborban eltöltött időszak alatt volt ideje elgondolkodni az emberiségre zúdult borzalmakon, az erőszakon, a gyűlöleten, az emberi tetteken. A vallatások során szerzett számos testi seb fájdalmát felül írták a lelki sérülések, amelyeket a látvány okozott számára. Emberek tömegeinek szenvedését tehetetlenül szemlélte, majd elhatározta, hogy társaival együtt megszökik, és visszatér szeretteihez, ahol új, erőszak mentes életet kezd. Ehhez mindössze egyetlen értéke maradt. A hite, mely erősebb volt bárminél. Bár a háború zaja zakatolt elméjében, hite, ami szívében dobogott, a lemostohább körülmények között is vezette az úton. Emlékei vissza-visszatérő hullámokban zaklatták, ám ő szabadulni igyekezett a sötétlő múlt ragacsos markából.

“-Gyorsan, fiúk! Nincs sok időnk! Indulás! – suttogta Wladislaw. – Sorakozzatok az ajtónál! – tette hozzá.
A dohos, nehéz takarók sorra megmozdultak, majd alig hallható cipőkoppanásokkal, hét alak indult meg az éj ölelésében.”

Beleolvasok