Sok év repült el gyermekkorom óta. Felettem az ég ragyogó, mosolygós kékből – vigasztalan szürkébe váltott. Majd’ negyven esztendő pora szunnyad életem egyre foszló cipőjén, mely ki tudja, meddig marad még levetetlen az árnyékvilág száraz valóságában. Elmentem hát újra régi kis falumba, megkeresni az Idő homályos ködébe tűnt kék égboltot és magányosan bolyongó, régi emlékeimet…

Tudom jól, ha elérkezik majd az idő, mikor az élet útjaitól megfáradt lábaim megállnak végleg, és porba hullik minden, ami én magam voltam – a Dunántúl ezerarcú, szivárványos, kakukkszavas hazájának emlékektől zsongó rétje fogad magába. Ott leborulok majd a kedves földre, beléhullok örök időkre, a csend engem is elnyel, s tollam letehetem, fejem lehajthatom végül Szőlőhegy kedves, szép szívére…