Mi ketten Szilárddal vadászok vagyunk. Férfiak, íjakkal és nyílvesszőkkel. A négylábú lény már több napja üldöz minket. Vagy mi üldözzük őt? Estére fáradtan tábort verünk, melynek tüzénél a sárga lángokban ugrándozó alakok sokaságát fedezem fel. Zenélnek, táncolnak, és csábítóan intenek felénk. Olyan zavaros az egész. Aranyfényű üldözöttünk újra feltűnik egy pillanatra. Kilövök egy nyilat az agancsos feje fölé, mire fürge vesszőm körberepüli a Földet és egyenest a tarkómba áll. A találattól szőr serken a hátamon, veszett gyorsasággal végigterjed a testemen, végül teljesen belep. Testem a fájdalomtól hétrét görnyed, négykézlábra ereszkedem. Óriási tüskék nőnek a törzsemen, és miközben csontjaim recsegve-ropogva péppé puhulnak, pokoli kínok között akkorára zsugorodom, mint egy alma. Szilárd, látva szenvedésemet, a tenyerébe kap. Kiálló tüskéimmel össze-vissza szurkálja magát, de el nem ejtene. Szabad kezével gyorsan kapar egy sekély gödröt, majd beletemet. Hálából kődarabbá változom.

Beleolvasok