Nehéz dolog haiku kötetet írni, megfelelni száz és száz ismeretlen olvasó elvárásának, utat nyitni a lelkek egyéni világába. A haiku író előbb-utóbb találkozik valakivel, aki e rövid verseket olvasva kérdéseket tesz fel:
– Érződik-e rajta a „vu-si”? (a „semmi különös” taoista szellemisége)
– Érződik-e rajta a „szabi”? (az a fajta egyedüllét, amely segíti az „én” -t feloldódni a szemlélt világban)
– Érződik-e rajta a „vabi”? (rádöbbenés az egyszerű dolgok egyszerűségére)
– Érződik-e rajta az „avare”? (a bánatos visszatekintés a múltba, de nem a bánkódás, sopánkodás és egyéb szentimentális nyavalygás)
– Átlengi-e a „jugen”? (a leírhatatlan, kimondhatatlan misztikus hangulat)
Lehet ennyi kötöttséget 17 szótagnyi impresszióba tömöríteni? Hiszen a haiku csak egy kép, vagy mint Kosztolányi írja: „egy rajz körvonala, utalás egy festményre, vagy ennek a festménynek csak a címe”, amely az olvasóban születik versként meg. (Fodor Ákos szerint a haiku kettőt tesz költővé, az íróját és olvasóját.) Mielőtt válaszolnék (ha egyáltalán lehet) nézzük kicsit másfelől is meg a haikut: Japánul a költő: shijin, két jel a shi = vers (költemény) és a jin = ember összekapcsolása. A shi jel a hosszú tekercsre írt szöveg olvasóját ábrázolja. A haiku a hai és a ku jeléből áll össze (de külön mindkettőt is használják haiku értelemben) a hai képe az ecsetre és a három sorba rendezett szövegre utaló jelek kettőse, a ku egy nyitott négyzetbe (körbe) levő száj jelből formálódik, mint a belül formálódott gondolat, a ki nem mondott szó. A ki nem mondott szó…, ami a haiku költő aki már nem shijin, hanem hai-jin, legnagyobb erénye: meglátja és észreveszi a pillanat szépségét, mindezt 17 szótagba foglalja, és közben szabadon engedi olvasóját, hogy az saját pillanatait, képeit élje át.
Olvasgatva a kötetben összegyűjtött, európai hagyományokból, kulturális múltból építkező, színesedő témájú haikukat, én ezt a szabadságot élhettem meg. Köszönöm Mirage haijin!

Vékony Andor, költő