Nem, a látszat csal, ezt a könyvet nem én írtam, hanem egy húsz év körüli srác valamikor az ezredforduló környékén. Egy kölyök, akiről azt hittem, már régen nyoma veszett, és a sorokat újraolvasva meg kellett állapítanom, hogy hatalmasat tévedtem. Mert igaz, hogy már szinte mindent másképp gondolok, mint akkoriban, és máshogy önteném versbe ezeket az érzéseket, de az a srác még ma is ott él bennem meghatározva minden napom, minden cselekedetem. Úgyhogy ezzel a könyvvel őneki tartoztam meg az álmainak, és most végre törlesztettem az adósságot. Ezért köszönöm neki, és még sok-sok mindenkinek, barátnak, ellenségnek egyaránt, hogy segített azzá lenni, aki vagyok. Emberré. Mert:
„Ember vagyok, ki csöndben érkezik,/
Él, sír, nevet, meghal, vétkezik,/
Néha jól lakik, máskor éhezik,/
És hallgatag felel, ha kérdezik.”