A részek az egészet mindig meghatározzák, és egymással feltétlen kölcsönhatásban vannak. A nemzethez való tartozás nem érdem, vagy kötelezettség, de az elhivatottság méltó szolgálata. Honának az ember gyermeke, hiszen áldott porából vétetett, és halálának beteljesült szükségében hozzá fog visszatérni. Hazánk röge méltót és méltatlant egyaránt befogad. Számára megtagadottságunkban sem lehetünk idegenek. Magyarságunkban való megmaradásunk sokszor történelmünk megismételt, konok gyötrelmeire emlékeztet. Láthatatlan kötelékünk azonban megmarad, mert szétszakítás nem vesz erőt rajta. A szinte töretlennek tűnő szenvedés kölcsönösségünk egységébe tömörít, melynek szilárdságát az idő mélyíti, de nem koptatja. Sorsvállalásunk közössége örök célunk értelmében kiteljesedik, s áldozatunkat megnemesíti. Megálmodott áldások illatos fáiból vállainkra keresztet farag, s viselésére bennünket belátásunk kényszerével bír, hogy bár törékeny, de mélységeinek lényegében állandó, elpusztíthatatlan életünk alázatos hivatásával, és büszke méltóságával semmivel nem helyettesíthető felelősséggel tartozunk Istennek, Hazának, s felebarátnak, tehát az Embernek is.