Leírás

Egy vérbeli szépírónak elég a saját csupasz fantáziája: azzal szövögeti, hömpölyögteti a történeteit. Velem más a helyzet. Nekem a mesélési kedvhez , forrásként, szükségem van a valóságra, mindig is szükségem volt. A való élet -, éppen  mert annyi poézist, drámát, meg abszurditást szül – , elbűvöl, inspirál, meglódítja a képzelőerőmet. A  valóság megszokhatatlanul gyönyörű dolog. Köti-korlátozza az embert, de ugyanakkor szabadságot is ad. Mióta az eszemet tudom, igaz  emberi  sorsokat  kutattam, és észrevettem: ahogy ez a folyamatos keresés mindent átfonó létformává, vagy legalább is szemléletmóddá  szervesült a saját életemben, úgy találtak meg egyre  könnyebben a történetek. Csak észre kellett és kell  venni őket. 

 
A közrádióban huszonhét éven át, Embermesék címen  sugározták műsoromat, hétköznapi, névtelen „kisemberek” nagy történeteit . Ennyi esztendő alatt több ezer mesélő… Tíz éve hagytam abba, de lehet egy szemléletet abbahagyni? Nem igazán. Akárhol  járok, pesti bérházakban, tanyákon , távoli külföldi utakon, piacon, buszon, ma is  óhatatlanul ugyanazt teszem , mint mindig. Mert vallom: bármi megszokható és bármi rutinná válhat, csak az úgynevezett emberi tényező marad  kiszámíthatatlan, örökké izgalmas kihívás: a személyes, megélt életek sohasem változó  igazsága, olykor képtelensége.  Hogy ezeknek a továbbadásához, publikussá tételéhez most a mikrofont használjuk, vagy tollat  illetve számítógépet, az teljesen mindegy. 
Ennek a kötetnek a történetei  is egytől-egyig a valóságból merítkeznek. Ami pedig fantázia bennük, arról azt gondolom: könnyen történhetett volna úgy is.

Beleolvasok a könyvbe!