Néma: Mostanában úgy érzem magam, mintha
valaki előre megírta volna a sorsomat és mintha
nekem semmi beleszólásom nem lenne a saját
életembe, sem a világ dolgaiba. Mintha még csak
azt sem dönthetném el, hogy milyen hangulatom
van.
Szobor: Érdekes gondolat. Én pedig, amióta az
eszemet tudom, úgy érzem magam, mintha nem
mozdulhatnék meg. Mintha valaki ide tett volna
le, én pedig semmilyen erőlködéssel nem tudnék
változtatni a helyemen.
Néma: De hát ez így van, egy szobor vagy. Nem
tudtad?
Szobor: Gondolni gondolhatom. Ámde, ha én
szobor vagyok, csak azért, mert az érzéseim azt
súgják és az emberek annak látnak engem, akkor
te viszont csak egy történet főszereplője vagy.
Néma: Rosszul gondolod, én ember vagyok, hús
vér valómban.
Szobor: Úgy is fogalmazhatsz. Ember vagy, az
emberek nagy, közös álmában.
Néma: A valóságban?
Szobor: Arra céloztam, csak vigyázz ne gondolj
bele túlságosan, megőrjíted magad.
Néma: Ép eszemnél vagyok, engem nem csapsz
be, csak egy szobor vagy.
Szobor: Akkor viszont te egy szoborral
beszélgetsz, ami, ha meg nem sértelek, nem
éppen ép észre utal.