Először is arról, hogy mi ez a cím már megint? Két okból került ez a két szó („Nincs” „mentés”) a borítóra. Az egyik ok az, hogy ezek az írások nagyjából másfél évtizedesek, és most újraolvasva őket, persze föltámadt bennem az inger, hogy teljesen átírjam őket.
Neki is fogtam, de mikor a szövegszerkesztő program rákérdezett, akarom-e menteni a változtatásokat, végül arra kattintottam, hogy „Nincs mentés”, és minden – eltekintve egy csomó stilisztikai meg egyéb, de mindenképpen apró változtatástól – maradt a régiben. Úgy éreztem, ahogy a Már majdnem ott kötet kapcsán is; nem bírálhatom felül akkori önmagamat, csak azért, mert most másképpen gondolkodom. Az a kölyök is én voltam, s ha már az ő gondolatain élősködök, akkor nincs jogom beleszólni abba, hogy miképp is látta ő a világot.
A másik ok e megint csak igen fura címre pedig az, hogy az itt összegyűjtött dolgok mind valamiféle pokoljárásról mesélnek, olyan helyzetekről, ahonnan nincs se menekvés, se mások általi kimentés. Ma persze már tudom, vagy legalábbis tudok bízni benne, hogy minden pokolból van kiút, de ezen írások alapján az a már többször megemlegetett húsz év körüli srác nem így gondolta, úgyhogy ezért is tűnt jónak a címadás.