Maderspach Viktor tettekkel igazolta, hogy csak sast nemzenek a sasok, ő méltó ivadéka dicsőséggel koszorúzott őseinek. Hallottam bravúros menekülését bérces szép hazájából, Erdélyből, mikor üldözői kezéből kiverekedte magát és úttalan utakon – nyomában a bosszútól lihegő martalóchad – hagyta oda szülőföldjét, birtokát. Mikor a harcnak vége, feltűnik mint író. Csodálatos termékenységgel ontja eredetiségét jellemző írásait a napilapok hasábjain, melyeket nagy élvezettel és szeretettel fogad az olvasóközönség. Talán még érdekesebbek vadászati cikkei. Egészen más valamik, mint a »rendes« vadászleírások! Kitűnő megfigyelő tehetségről és rendkívüli, szinte csodával határos fizikai teljesítményekről számolnak be ezek. Ez utóbbira jellemző, amit 1926 elején Afrika szívében hallottam róla, a Retyezátról beszélgetve. Horthy Jenő elmondta, hogy egy alkalommal a Retyezáton a vadászkalibából hajnalban kilépve, valami behavazott tömegbe botlott, amely megmozdult. Maderspach volt, aki későn éjjel érkezett és nem akarta alvó vadásztársait felébreszteni, inkább lefeküdt a kunyhó előtt. Most is, mint útépítő főmérnök, közel 6 X-el a vállán, este Mátyásföldön kerékpárra ül (nem motorosra!), reggel Szegeden már munkába áll, este pedig hozzáfog az íráshoz… Volt erdélyi vadászterületei Nagymagyarország, de talán egész Európa legpompásabb és legérdekesebb hegyvadonjai, a Páreng és Retyezát, hol vadászterületeinek határát – nem egy alkalommal az országhatáron túlra is – »kedve szerint bővítette ki«. Az ő színes írásaiból fájdalmasan tűnik ki, hogy mit vesztettünk Erdéllyel!… [Kittenberger Kálmán]

Beleolvasok