Bizony, a virágok gyönyörködtető
halála parfümmé érik. A teremtés
pálcavesszője maga a suhintás,
tér-idő ajtaját csapdosó huzat.
A lét esélytelen újragondolásán
megtorpant lépés az emlékezet.
Madárszárnyon egyensúlyozó
csillagfények tömeges tériszonya
verejtékezik illatos fürtjeid helyett
a tenyeremben. Sókővé áll össze
az időtlenségben fürdőző pillanat.
Lásd, a képzet tolvajkulcsához
szerkeszt zárat ilyenkor az elme,
bezárni végleg a sóhaj utáni csendet,
mely épp az ujjaidon számolja talán,
hány szívütés van még a felejtésig.

Mészáros László: Útvesztő