„1956 nyarán szinte minden intézményben kiosztották a munkatársakról készült káderjelentéseket. Apám és anyám néhány papírlap helyett egy-egy vaskos dossziét kapott, amit első felindulásukban a kályhába akartak dobni. Tizenhat évesen még nem az eszem, csak jó ösztönöm sugallta a kérést, hogy elégetés helyett adják inkább nekem a két paksamétát. Ez után bő tíz év telt el, mire végigböngésztem, mit, miért és hogyan nyomoztak a szüleim után. Regény született a történetből, s 1985-ben megkaptam érte a Szépirodalmi Könyvkiadó nívódíját. Nem sok hiányzott, hogy film készüljön belőle, de mire fél év munkával elkészültem a forgatókönyvvel, a televízió új döntnökei már sokallták az ötvenes évek ennyire ironikus, sőt szarkasztikus ábrázolását. Addigra azonban (a hétköznapi élet parancsára) én már a történet folytatását írtam, tudniillik Magyar Ede időközben beköltözött abba a bérházba, ahol a szüleimmel éltem – ez pedig kihagyhatatlan esély egy író számára. Éltem is vele – de amikorra a regény elkészült, a könyvpiacot ellepték az 1989 előtti évek tiltott (könyv)gyümölcsei és a kétes értékű bulvárszenzációk… Azóta megint eltelt több mint harminc év… Hajdani iróniámat, szarkazmusomat az élet azóta többször, s ami rosszabb, sokszorosan túllicitálta.”