– Mikor érünk oda? – Nem tudom. – De odaérünk? – Oda. – Hova? – Nem tudom.{MORE}”Író vagyok. Vagyis voltam. E történetben inkább krónikás. Nevemet, mely első hallásra furcsának tetszhet, úgy hiszem, magam választottam. Fantáziám szülötte. Mert nem akartam Bibliából valót, nem akartam történelmit, nemzetit, épp divatba jövőt, ritkát vagy közhelyszerűt, túl feltűnőt, nem követtem családi hagyományt, nem hajtottam fejet hősök, példaképek előtt. Magam raktam össze a legszebb szavak töredékeiből. (…) Író vagyok tehát. Író, ki utolsó művét egy kabin fémfalába kaparta. Tíz körmével jobb híján, s körme fogytán apja apró ezüst keresztjével. Jutott a szavakból padlóra, plafonra, jutott az ajtó, a kicsinyke ablak kereteire, a sarkok penészfoltjaira, s végül, máshol nem lévén már hely, alkaromra, tenyeremre. Ám ez utóbbiak a sós vízben később elmosódtak.”

Beleolvasok