A szerző eddigi írásaihoz képest végtelenül (ön)ironikus hangvételű regény a pszichiáterek becsaphatóságát mutatja be, vagyis azt, hogy a pszichiáterek valójában egyáltalán nem jó emberismerők. Igen könnyen át lehet verni őket, ami elsősorban jól fejlett nárcizmusuknak köszönhető. A regény mindkét főhőse pszichoterapeuta. A fiatalabb, idealista Ernest új módszerrel kísérletezik: mi történik, ha nyílt és őszinte a pácienssel, a terápiás munkában egyenrangú félként vesz részt, nem tagadja le saját érzéseit. Az idősebb Marshal viszont a végletekig konzervatív, szigorúan a tankönyvekben leírt szabályokhoz tartja magát. Mindketten olyan páciensekkel akadnak össze, akik kezdettől fogva becsapják őket, amit ők persze az utolsó percig nem vesznek észre. Mindkettőjüket a leggyengébb pontjuk viszi bajba: Ernest nem bír ellenállni a kísértésnek, hogy egy nő páciense mérhetetlenül vonzó férfinak találja; Marshal pedig önnön becsvágya és anyagi mohósága áldozata lesz. A tekervényes történet végére persze mindenki jobban lesz kicsit.

Beleolvasok