Az ég kék, a nap süt. Mint mindig, itt Kaliforniában. Még a pszichiátriai intézetekbe is jut a fényéből. Itt ülök most. A nevem Jonathan Finch. A történetem három éve ért véget, itt a pszichón. Teljesen hétköznapi történet egyébként, bármelyik mozi horror palettáját gazdagíthatná. Én csupán pánikbeteg lettem az emlékeim miatt. Most 2026-ban lehetőség nyílik arra, hogy az ember kitöröltesse az emlékeit, s ha úgy tartja kedve, másikakat ültessenek a helyébe. Úgy döntöttem élek e lehetőséggel, hisz 33 évesen nem szándékozom itt leélni az életemet. Előtte azonban megírom ezt a sztorit, hátha mégis gazdagabbak leszünk egy horror movie-val… Lesznek, akik a történet elolvasása után itt marasztalnának, annyira hihetetlen, ép ésszel fel nem fogható az egész. Ám, arra, hogy igazat szólok nem csupán az a tanúság, hogy most itt vagyok, hanem az a két élet is, amit nagy szerencsével sikerült megmentenem. Óriási véletlenek kellettek ahhoz, hogy most az élők sorából írhassak, s egy ember, – Isten nyugosztalja – aki 50 éve elhallgatott titkokat tárt fel előttem. A történetből látni fogják, hol mindenütt lehetnék most és főképp milyen állapotban. Ahhoz képest ez a hely tiszta vidámpark! Bár a Halálnál – elvileg – minden jobb. Talán még az is, ha az ember furcsa emlékekkel él, szellemekről, rég lakatlan, vértől iszamos házról, melyről kiderül, hogy példás családi idillt biztosított egy- kor, könyékig véres lakójának, s egy nevenincs, Isten háta mögötti városkáról, ahol megállt az idő, mert valaki így akarta. Nem szívesen írom a végére a közhelyet, miszerint, aki nem hiszi, járjon utána. Aki akarja, úgyis megteszi…

Beleolvasok