Leírás

240.
Ember unt, egykedvű „részegült-érzet” vélt’.Ingert, lobban gyertyaláng, sötét-villant ideg.Kint kertem, zöldell-röge: kőszirom virágost.Csivit: éje-hóesés, vacog’-bolyong az ébrenlét.Vetve álarcit-jelmezt, felsírsz, marad’: ember.Szelleme, pompa-idegen: hasad dns-teljében.Ott igyekve út, dereng-röge sík, mégis „lenni”.A test, keresztfa véste nevemig megmaradni.Sírott, könny-kristályos-só ízre, szertekoppan.Jég-gyöngy hull, metamorf apró színe kavics.
Öröke időnk, „tépte gyökeres” szökve szárba.Megvirágosodni, szülte-vélt’ előttiségét látta.Egykor nyár, szítta-szín tövis, fonódik kézre.Kapaszkod’ véled „Ő”-ség bokra-pír’ tövéhez.Leveleit csilling szél, mesevidék járt’ szellő.Lobog’-leplem test: kiált szavaim, fel-felnevet.Éje-árnyí’t köré-virágosod-vetve, rög-termetem.Elrejtem napot, láss hát más éje-csillagost.Szószerű, fogalmi’t megnevez: a maga „egy”.Hisz világí’t, szült’ is Te-éned-léte egykeség.
Fényí’t miszticizmus’ kérgesed nap-erdő fáid.Vélt’-bizonyos, ragyog’ szítta, a kéke bokrosa.Kökényes fanyar ízet, ajkadra dermed, jőve tél.Virágosít, tobzódik a „még”, szirmot elhulltság.Így menni, rejtve’ „szabta” vidék, gyomos útján.Igyekve, talált darab köveit hitte, kővárosában.Jöjj közénk, egyszeriség, megértő’ emberként.Ne aggódj hát, a „világí’t” alkotta-megteremtve.Ragyog’-sötét: szerelmetese, felegyenesedte.Tekinteted a fotonnyi-űrre, reám: ébredőre.

Beleolvasok a könyvbe!