Leírás

172.
Virágit – zöldell, kéz tépte kristálygyökeres.
Egykorit kertem, rózsatöve, mit másít időt.
Bimbót, színesét, a szirmot megfútta szél.
Hisz nyár sem volt, mint hidegit feledte tél.
Sötéted’ télben, a vélt’ gondolt’ – köde tűnt.
Elektron – kör kékít, hővé nap: magam láng.
Körött, kering, sejt – atom, én – e havasán.
Évszakos tűnt, esőt fehérre dermed’ rög.
Ragyogtat’ vidékem – sík, hegyekre fútta tél.
Havasi – gyopárra elszínesedd libbent lepkék.

„Tudatnyi” ösvényeit járt’, egetbeli kíváncsit.
Míg magam sem gondolt’, „ott” fentje csend.
Riad’ míg holt, „egy” végit – festőd’ képzetes.
Lenni – állani, „tova nincs” mit léphetni mégis.
Hegy köveit, testit: átváltozni – felismer’ érni.
Űrbelit, tested – titkost, anyajegy csillagosát.
Követte, tűnt – leledzőt: így én – edd út, másít.
Egy „mi világunk”, vélt’ is, pillant’ gondolt.
Mit érkező idéz’, „mindséget” adta tova.
Képzetesre gyűrt, rongyolt szép ruhámban.

Szegényít lésen, izomfonatossá mozdul test.
Mind’ bíborát, időnk kristályszál szőtte inget.
Így fútta ege – szélre, kékít, hasonít a pőre.
Magam, öleltség: mit, a fiziológiait kényszer.
Érintés, gyökeredzem meg, tántorít földeken.
Virágosodhat, eget – szédült, mit maga – világ.
Öröme is, szertehull szirom, rejt’ álruhám.
Arc, ideg – ín: mosolyt fest’ szín – maszkját.
Vetve hővé – láng, megfeled ege – tüzeit.
Lenni, a titkolt, miséget látott, mezítelene