Leírás

172.Virágit – zöldell, kéz tépte kristálygyökeres.Egykorit kertem, rózsatöve, mit másít időt.Bimbót, színesét, a szirmot megfútta szél.Hisz nyár sem volt, mint hidegit feledte tél.Sötéted’ télben, a vélt’ gondolt’ – köde tűnt.Elektron – kör kékít, hővé nap: magam láng.Körött, kering, sejt – atom, én – e havasán.Évszakos tűnt, esőt fehérre dermed’ rög.Ragyogtat’ vidékem – sík, hegyekre fútta tél.Havasi – gyopárra elszínesedd libbent lepkék.
„Tudatnyi” ösvényeit járt’, egetbeli kíváncsit.Míg magam sem gondolt’, „ott” fentje csend.Riad’ míg holt, „egy” végit – festőd’ képzetes.Lenni – állani, „tova nincs” mit léphetni mégis.Hegy köveit, testit: átváltozni – felismer’ érni.Űrbelit, tested – titkost, anyajegy csillagosát.Követte, tűnt – leledzőt: így én – edd út, másít.Egy „mi világunk”, vélt’ is, pillant’ gondolt.Mit érkező idéz’, „mindséget” adta tova.Képzetesre gyűrt, rongyolt szép ruhámban.
Szegényít lésen, izomfonatossá mozdul test.Mind’ bíborát, időnk kristályszál szőtte inget.Így fútta ege – szélre, kékít, hasonít a pőre.Magam, öleltség: mit, a fiziológiait kényszer.Érintés, gyökeredzem meg, tántorít földeken.Virágosodhat, eget – szédült, mit maga – világ.Öröme is, szertehull szirom, rejt’ álruhám.Arc, ideg – ín: mosolyt fest’ szín – maszkját.Vetve hővé – láng, megfeled ege – tüzeit.Lenni, a titkolt, miséget látott, mezítelene

Beleolvasok a könyvbe!